Helló, Severn Suzuki vagyok, és az ECO -
A Környezetvédelmi Gyermek szervezet nevében beszélek!
12-13 éves gyerekek csoportja vagyunk Kanadából, és megpróbálunk mi is számítani valamennyit: Vanessa Suttie, Morgan Geisler, Michelle Quigg és én. Feltettük az összes pénzünket, hogy eljöhessünk ide, 5000 mérföldre,hogy elmondjuk, a felnőtteknek változtatniuk kell.
Azért jöttem ma ide, mert nincs rejtett célom. A jövőmért harcolok. A jövőt elveszteni nem olyan, mint elveszteni egy választást, vagy pár pontot a tőzsdén. Azért vagyok itt, hogy minden elkövetkezendő generációhoz szóljak.
Itt vagyok, hogy beszéljek az éhező gyermekek nevében, szerte a világon, akinek sírását és kiáltását nem hallja senki sem.
Itt vagyok, hogy szóljak a megszámlálhatatlan elpusztult állatról ezen a bolygón, melyek már nem tudnak hová menekülni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem halljuk meg ezeket. Félek kimenni a napra az ózonlyuk miatt. Félek beszívni a levegőt, mert nem tudom, milyen vegyi anyagok vannak benne. Korábban mindig jártam ki apukámmal Vancouverben horgászni, mindaddig, míg néhány évvel ezelőtt rákos sejteket tartalmazó halakat nem találtak. És most, naponta hallunk állatok és növények kihalásáról. Eltűnnek örökre. Életemben arról álmodtam, hogy látom majd vadon élő állatok nagy csordáit, dzsungeleket, esőerdőket tele madarakkal, pillangókkal. De most azon csodálkozom, hogy gyermekeim fognak még egyáltalán ilyet látni valaha is? Nektek kellett aggódni ezek miatt a dolgok miatt, amikor az én korombeliek voltatok? Mindez itt történik a szemünk előtt és mégis úgy csinálunk, mintha annyi időnk lenne, amennyit csak akarunk és annyiféle megoldás.
Én csak egy gyerek vagyok és nem tudom mindenre a megoldást, de azt akarom, rájöjjetek, hogy ti sem!
* Nem tudjátok, hogyan oldjátok meg a lyukakat az ózonrétegen.
* Nem tudjátok, hogyan hozzátok vissza a lazacokat a kihalt patakokba.
* Nem tudjátok, hogyan hozzatok vissza egy kihalt állatfajt.
* És nem lehet visszahozni azokat az erdőket, amik egyszer ott nőttek, ahol ma sivatag van.
Ha nem tudjátok, hogyan kell megjavítani, akkor legalább hagyjátok abba a tönkretételét!
Itt lehettek ti: kormányok képviselői, üzletemberek, szervezők, újságírók és politikusok, de ugyanakkor igazából anyák, apák, fivérek és nővérek, nagynénik és nagybácsik, és mindenki valakinek a gyermeke.
Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian egy család része vagyunk. 5milliárd erős ember, sőt, 30 millió erős faj, és mindannyian ugyanazon a levegőn, vízen és talajon osztozunk - határok és kormányok soha nem fognak ezen változtatni. Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian EGYként kell cselekednünk egy világ felé, egy egységes céllal. Haragomban nem vagyok vak, és félelmem ellenére nem félek elmondani a világnak, hogy mit érzek.
Az én országomban, annyit pocsékolunk: megvesszük, majd kidobjuk, és mégis az északi országok nem osztoznak a rászorulókkal. Még akkor is, ha már több van, mint elég, félünk elveszíteni némi jólétet attól, hogy megosszuk.
Kanadában kiváltságos életet élünk , rengeteg az élelmiszer, a víz és menedék - van óránk, kerékpárunk, számítógépeink és televízióink.
Két napja itt, Brazíliában meg voltunk döbbenve, amikor egy kis időt együtt töltöttünk néhány gyerekkel, akik az utcán élnek. Az egyik gyerek azt mondta nekünk: "Bárcsak gazdag lehetnék, és akkor az összes utcán élő gyereknek adhatnék élelmiszert, ruhát, gyógyszert, menedéket, szeretetet és ragaszkodást."
Ha egy gyermek az utcán, akinek semmije sincs, hajlandó adni, akkor mi, akiknek mindenünk megvan, miért vagyunk mégis ennyire kapzsik? Nem tudok nem gondolni rá, hogy ezek a gyerekek velem egykorúak, hogy mennyire számít, hol születtek, hogy én is lehetnék egyike azoknak a Rio favelláiban élő gyermekeknek, vagy lehetnék szomáliai éhező gyerek, vagy a Közel-Keleten dúló háborúk áldozata, vagy egy koldus Indiában. Én csak egy gyermek vagyok, de mégis tudom, ha mindazt a pénzt, amit háborúkra költünk, a szegénység felszámolására, vagy a környezet védelmére fordítanánk, mennyire csodálatos hely lehetne ez a Föld. Az iskolában, sőt már az óvodában megtanítjátok nekünk, hogyan viselkedjünk a világban.
Megtanítotok minket:
* Nem harcolni a többiekkel,
* Dolgozni dolgokért,
* Tisztelni másokat
* Rendet rakni a rendetlenségben,
* Nem bántani más lényeket
* Megosztani - nem kapzsinak lenni.
Akkor miért mentek és csináltok mégis olyan dolgokat, amiről azt tanítjátok, ne tegyük!??
Ne felejtsétek el, miért vesztek részt ezen a konferencián, kiért is csináljátok ezt, - hiszen mi vagyunk a Ti gyermekeitek! Ti döntitek el, milyen világban fogunk felnőni.
A szülők ilyeneket szoktak mondani, hogy megnyugtassák gyermekeiket: "Minden rendben lesz", "Megtesszük a legjobbat, ami tőlünk telik", és "Ez még nem a világ vége ". De nem hiszem, hogy ezt továbbra is mondhatjátok nekünk.Rajta vagyunk egyáltalán a fontossági listátokon? Apukám mindig azt mondja: "Az vagy, amit teszel és nem az, amit mondasz."
Nos, akkor miért siratsz meg éjszaka? A felnőttek azt mondják, szeretnek minket. Akkor én most egy kihívást intézek hozzátok:
Tetteitek tükrözzék a szavaitokat!
Köszönöm, hogy meghallgattatok!
A Környezetvédelmi Gyermek szervezet nevében beszélek!
12-13 éves gyerekek csoportja vagyunk Kanadából, és megpróbálunk mi is számítani valamennyit: Vanessa Suttie, Morgan Geisler, Michelle Quigg és én. Feltettük az összes pénzünket, hogy eljöhessünk ide, 5000 mérföldre,hogy elmondjuk, a felnőtteknek változtatniuk kell.
Azért jöttem ma ide, mert nincs rejtett célom. A jövőmért harcolok. A jövőt elveszteni nem olyan, mint elveszteni egy választást, vagy pár pontot a tőzsdén. Azért vagyok itt, hogy minden elkövetkezendő generációhoz szóljak.
Itt vagyok, hogy beszéljek az éhező gyermekek nevében, szerte a világon, akinek sírását és kiáltását nem hallja senki sem.
Itt vagyok, hogy szóljak a megszámlálhatatlan elpusztult állatról ezen a bolygón, melyek már nem tudnak hová menekülni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem halljuk meg ezeket. Félek kimenni a napra az ózonlyuk miatt. Félek beszívni a levegőt, mert nem tudom, milyen vegyi anyagok vannak benne. Korábban mindig jártam ki apukámmal Vancouverben horgászni, mindaddig, míg néhány évvel ezelőtt rákos sejteket tartalmazó halakat nem találtak. És most, naponta hallunk állatok és növények kihalásáról. Eltűnnek örökre. Életemben arról álmodtam, hogy látom majd vadon élő állatok nagy csordáit, dzsungeleket, esőerdőket tele madarakkal, pillangókkal. De most azon csodálkozom, hogy gyermekeim fognak még egyáltalán ilyet látni valaha is? Nektek kellett aggódni ezek miatt a dolgok miatt, amikor az én korombeliek voltatok? Mindez itt történik a szemünk előtt és mégis úgy csinálunk, mintha annyi időnk lenne, amennyit csak akarunk és annyiféle megoldás.
Én csak egy gyerek vagyok és nem tudom mindenre a megoldást, de azt akarom, rájöjjetek, hogy ti sem!
* Nem tudjátok, hogyan oldjátok meg a lyukakat az ózonrétegen.
* Nem tudjátok, hogyan hozzátok vissza a lazacokat a kihalt patakokba.
* Nem tudjátok, hogyan hozzatok vissza egy kihalt állatfajt.
* És nem lehet visszahozni azokat az erdőket, amik egyszer ott nőttek, ahol ma sivatag van.
Ha nem tudjátok, hogyan kell megjavítani, akkor legalább hagyjátok abba a tönkretételét!
Itt lehettek ti: kormányok képviselői, üzletemberek, szervezők, újságírók és politikusok, de ugyanakkor igazából anyák, apák, fivérek és nővérek, nagynénik és nagybácsik, és mindenki valakinek a gyermeke.
Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian egy család része vagyunk. 5milliárd erős ember, sőt, 30 millió erős faj, és mindannyian ugyanazon a levegőn, vízen és talajon osztozunk - határok és kormányok soha nem fognak ezen változtatni. Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian EGYként kell cselekednünk egy világ felé, egy egységes céllal. Haragomban nem vagyok vak, és félelmem ellenére nem félek elmondani a világnak, hogy mit érzek.
Az én országomban, annyit pocsékolunk: megvesszük, majd kidobjuk, és mégis az északi országok nem osztoznak a rászorulókkal. Még akkor is, ha már több van, mint elég, félünk elveszíteni némi jólétet attól, hogy megosszuk.
Kanadában kiváltságos életet élünk , rengeteg az élelmiszer, a víz és menedék - van óránk, kerékpárunk, számítógépeink és televízióink.
Két napja itt, Brazíliában meg voltunk döbbenve, amikor egy kis időt együtt töltöttünk néhány gyerekkel, akik az utcán élnek. Az egyik gyerek azt mondta nekünk: "Bárcsak gazdag lehetnék, és akkor az összes utcán élő gyereknek adhatnék élelmiszert, ruhát, gyógyszert, menedéket, szeretetet és ragaszkodást."
Ha egy gyermek az utcán, akinek semmije sincs, hajlandó adni, akkor mi, akiknek mindenünk megvan, miért vagyunk mégis ennyire kapzsik? Nem tudok nem gondolni rá, hogy ezek a gyerekek velem egykorúak, hogy mennyire számít, hol születtek, hogy én is lehetnék egyike azoknak a Rio favelláiban élő gyermekeknek, vagy lehetnék szomáliai éhező gyerek, vagy a Közel-Keleten dúló háborúk áldozata, vagy egy koldus Indiában. Én csak egy gyermek vagyok, de mégis tudom, ha mindazt a pénzt, amit háborúkra költünk, a szegénység felszámolására, vagy a környezet védelmére fordítanánk, mennyire csodálatos hely lehetne ez a Föld. Az iskolában, sőt már az óvodában megtanítjátok nekünk, hogyan viselkedjünk a világban.
Megtanítotok minket:
* Nem harcolni a többiekkel,
* Dolgozni dolgokért,
* Tisztelni másokat
* Rendet rakni a rendetlenségben,
* Nem bántani más lényeket
* Megosztani - nem kapzsinak lenni.
Akkor miért mentek és csináltok mégis olyan dolgokat, amiről azt tanítjátok, ne tegyük!??
Ne felejtsétek el, miért vesztek részt ezen a konferencián, kiért is csináljátok ezt, - hiszen mi vagyunk a Ti gyermekeitek! Ti döntitek el, milyen világban fogunk felnőni.
A szülők ilyeneket szoktak mondani, hogy megnyugtassák gyermekeiket: "Minden rendben lesz", "Megtesszük a legjobbat, ami tőlünk telik", és "Ez még nem a világ vége ". De nem hiszem, hogy ezt továbbra is mondhatjátok nekünk.Rajta vagyunk egyáltalán a fontossági listátokon? Apukám mindig azt mondja: "Az vagy, amit teszel és nem az, amit mondasz."
Nos, akkor miért siratsz meg éjszaka? A felnőttek azt mondják, szeretnek minket. Akkor én most egy kihívást intézek hozzátok:
Tetteitek tükrözzék a szavaitokat!
Köszönöm, hogy meghallgattatok!
