DR. PAPP LAJOS ÜZENETE

Ne fogadjuk el a hazugságot!
Ne öljük meg magzatainkat!
Mondjunk nemet a Gonosznak!

Bocsássák meg bűneimet,
fogadják el sokak számára érthetetlen döntésemet.
"...és az igazság felszabadít!"

(János evangélium 8:32)

Dr. Papp Lajos

Részlet egy vele készült riportból a Hetek újságírójával:

– Professzor úr, Ön közel huszonöt éve operálja az emberi szívet. 
Nemzetközileg is elismert, nagy tudású sebész hírében áll. 
Sok olyan ember életét megmentette, akiknek az életfunkciói 
a műszerek szerint már nem működtek, és a kollegák is lemondtak róluk.

Ön mégis elvégezte a műtétet, és ezek a betegek ma is élnek, jól vannak. 

Hol van Ön szerint a határ az élet és a halál között? 

Mi számít a halál pillanatának, ahonnan már nincs visszaút, 
és mi az a pillanat, mi az a szituáció, 
amely a tudomány mai állása szerint a halál pillanata, 
de az Ön tapasztalatai szerint mégsem az? 
Milyen rejtett tartalékai vannak az életnek, amelyekről nem tudunk?


 – Föltette a kérdések kérdését.

Úgy gondolom, a halál egy végállapotot jelenthet, 
tehát magát a halált egy hosszabb folyamatnak vélem.
 Fokozatosan halunk meg. 

Tehát nem tudom vállalni a felelősséget, hogy egy adott időpillanatban
 kijelentsem valakiről, hogy halott vagy sem. 

A halál fogalmát az orvostudomány az agyi tevékenység, 
bizonyos reflexek megszűnéséhez köti. 

Erre viszont kissé rácáfol a szívsebészet. 

Minden szívműtétnél, amikor az emberi testet bizonyos hőfok alá lehűtjük,
 akkor azok az életfunkciók, melyeket az élethez szoktak kötni, 
semmiféle műszerrel nem regisztrálhatók, merthogy nincsenek. 

De ettől még soha nem fordult meg a fejemben az a gondolat, 
hogy én ilyenkor egy halott embert operálok. 
Nem tudom megfogalmazni, mi az, 
ami bennem mégis az élet érzését kelti, 
hiszen semmiféle kommunikációra nem képes, 
reflex- és élettevékenységei a betegnek nincsenek, 
ráadásul olyan hideg, mint a boncteremben. 

És mégis él. Érti? Él.

Hiszen, ha a szívét újra megindítom, a szív újból dobog, és ha felmelegítem, 
akkor minden életfunkciója – még a legmagasabb rendű agyi tevékenység is –
 visszatér. 

Én abszolút bizonytalan vagyok abban a tekintetben, 
hogy a halál valóban azt jelenti-e, amit az emberiség ma a halálról tud.


– Nem tudná mindezt, amit eddig elmondott, egy Önnel megtörtént esettel illusztrálni?


– 1991-ben vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. 
Mikor hozzám, a műtőbe behozták, a szíve már megállt,
 és minden orvosi kritériumot kimerítően beállt a halál. 

A kérdés itt nem az volt, hogy vajon meghalt-e, hanem hogy mikor halt meg.
 Tudniillik, miközben a műtőbe szállították,
 nem volt náluk olyan ellenőrző műszer, 
amellyel az életfunkciókat követni tudták volna. 
Elkezdtük az újraélesztést.

Ezt természetesen – ugyanúgy, mint a szívműtéteket – nem egyedül végeztem,
 ez egy tíz-tizenkét tagú csapat munkája, 
amely csapatnak én vagyok a kapitánya. 

Negyven perces megfeszített munkával sem tudtuk az életfunkcióit beindítani,
 azaz a halálból valahogy visszahozni. És én, a kapitány azt mondtam
 – miközben Istennel és a világgal pereltem –, hogy:
 akkor most elhagyjuk a hajót.

– Miről szólt ez a perlekedése?


– A miérteket kerestem.

Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia és két gyereket árván hagynia?
 Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek, Istenem? 

Már kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett volna,
 hogy az EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a műtőből,
 az ajtó kis kerek ablakán, nem is tudom miért, egy pillanatra visszanéztem. 

Ebben a másodpercben, mintha láttam volna valamit a monitoron, 
most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó szívmozgásból származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát, 
és ez az elektromos zaj valahogy a monitoron megjelent.  

Mindenesetre ez a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a hitem visszajöjjön,
 hogy él az illető, és hogy meg tudom menteni. 

Visszarendeltem a stábot, és elkezdtük a műtétet. 

El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig eredménytelenül próbálkoztunk                          az újraélesztéssel. 

Valahogy el kellett hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk.                   

Felnyitottam a szívét. Akkor látszott, hogy az egyenirányító szelepek,
 a billentyűk olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg volt a szív, 
hogy valószínű ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt. 
Persze ez csak egy utólagos teória. 

A műtét alatt végig ott volt a levegőben az a kérdés, hogy:                                                                akkor most halottat vagy élőt operálunk? 

                                 A műtét befejezése után hat órával beszéltem a hölggyel.

Ennek már hét éve, és a hölgy azóta is él és jól van. 

Amint látja, borzasztóan veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább az élet és halál mezsgyéjén. 

Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért való küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. 

Sok ember, érzésem szerint azért hal meg,
 mert az egyetemi tankönyvekben
 még mindig azt olvashatják az orvostanhallgatók,
 hogy három perc után nem érdemes újraélesztést végezni, 
mert az már maradandó agykárosodást okoz, 
és hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. 

Ezt a dogmát mindenki megtanulja és elhiszi,                                                                                   bár számtalan ellenpéldával találkozik élete során. 

Ezek természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott tételek,
 csakhogy tartok tőle,
 hogy a tudomány az élet számos területén vajmi keveset tud. 

Egy mondattal válaszolva a kérdésére, azt tudom mondani: 

nem érzem magam olyan tudás birtokában, 
hogy meg tudnám biztonsággal állapítani az élet végének 
és a halál kezdetének a pillanatát.
 Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, 
hogy halotton végeztem az újraélesztés manővereit.


– De ez még mindig sokkal jobb, mintha egy még élő emberről mondana le, reménytelennek ítélve a helyzetet, nem?


– Így van. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt egy fiatalember szívműtétje után
 – már az intenzív osztályon történő kezelés során – 
egyszer csak beállt a halál: megszűnt dobogni a szíve.

Teljesen reménytelenül folytattuk az újraélesztési manővereket,
 több mint fél órán keresztül. 

Én már csak azt észleltem, hogy majdnem egy óra múlva
 egyedül maradtam ezzel a fiatalemberrel. 

És valóban, mint egy rongybaba a kezeim alatt élettelenül vonaglott, ahogy a szívkompreszsziókat, azaz a mellkas nyomását végeztem.  

Ez a fiatalember egy óra és néhány perc múltán újra élt,
 elkezdett dobogni a szíve. 

Eszmélésének különböző fázisaiban röviden elmondta az élményeit, 
hiszen ő valóban nagyon messziről jött vissza. 

Azután is teljes életet élt, kisgyermekei felnőtté váltak,
 és együtt öregedett a feleségével. 

Sajnos, 1998-ban egészen más betegségben – agydaganat – elhunyt.

– Ahogy Ön beszél a műtéteiről, az újraélesztésekről, úgy tűnik, mintha egy harcról, egy birkózásról beszélne...


– Elég precízen fogalmazott. Sokszor úgy érzem, 
hogy magával a halállal birkózom.

Idáig mindig az volt a benyomásom, hogy nem én győztem, hanem ő engedte,
 hogy két vállra fektessem. 
Mikor sikerült ebből a birkózásból győztesen kikerülnöm,

a betegem életben maradását jutalomként éltem meg. 

Jutalomként azért a hitért, amit az életbe vetettem. 

Sokszor a kórteremben csak a haldokló, a halál, meg én voltam. 

Semmiféle észérvet nem tudok fölhozni arra vonatkozóan, 
hogy miért folytatom az életfunkciók fenntartását.
 Az esetek döntő részében a keringést úgy tartottam fönn, 
hogy nyomtam a mellkast ritmikusan, 
a lélegeztető gép pedig lélegeztette a beteget. 

Semmiféle objektív jel nem mutatott arra, hogy amit teszek, az hatásos, 
és nem halott emberen végzem ezt a cselekvéssort vagy beavatkozást. 

És hogyha nagyon hittem és sokáig csináltam, 
az esetek nagy részében a jutalmam valóban az élet volt.

Ez valóban birkózás.


– A betegeknek tulajdonképpen miben vagy kiben kell hinniük? 

A gyógyulásukban, Önben, az életben vagy mindháromban? 

Illetve a félelem érzése mennyire gátolhatja az életben maradást?


– Vannak betegek, akik világosan és tisztán látják, 
hogy mennyire nehéz és veszélyes a műtét, amire vállalkoztak. 

És mégsem érzek egy pillanatig sem halálfélelmet bennük.
 Ezek a betegek biztos, hogy élnek a műtét után. 
Legyen az akár a legveszélyesebb és legnehezebb műtét is. 

Az a több évtizedes tapasztalatom, hogy ha a beteg nagyon fél,
 akkor valahogy az ő félelme rám ragad, és ott kísért végig a műtét során.
 Ezt tudományosan szintén nem tudom alátámasztani, 
de azt be tudom bizonyítani, hogy azok a betegek halnak meg,
 akiknek óriási halálfélelmük van. 

Minden betegnek, akit megoperálok, elmondom, hogy csak akkor akarja a műtétet,
 ha száz százalékosan bízik benne, és bízik bennem is,
 hogy mindent meg fogok tenni az életéért. 

Akik mégis meghaltak a bízók közül, szinte kivétel nélkül,
 a műtét előtti este a családjuknak halálfélelmükről beszéltek és arról, 
hogy úgy érzik, nem fogják látni többé egymást. 

Végrendelkeztek, és a halál utáni sorsukról is döntöttek. 
Ha ez nekem akkor a tudomásomra jutott volna, 
másnap nem operáltam volna meg őket. 

Nehéz szétválasztani az objektív tényeket az emberi érzésektől.

– Az emberi jellem milyensége és a szív állapota, egészsége között lát Ön valamilyen összefüggést?


– Ezt a kérdést még soha nem tették fel nekem. 

Én sok úgynevezett rossz, gonosz, istentelen emberrel találkoztam,
 de érdekes módon, a műtét előtti napokban,
 eléggé látványos módon megváltoznak. 

Ilyenkor mindenki leveti az álarcát. 

Őszinte lesz önmagához, felismeri a legnagyobb hibáit, tévedéseit,
 és hirtelen meg akar változni.

Úgy látom, hogy sokszor a halál lehetőségének a közelsége 
a csip-csup dolgokról a lényeges dolgokra irányítja a betegek,
 az emberek figyelmét. Elkezdik értékelni az életet.

– Professzor úr, hogyan viszonyulhatunk a halálhoz úgy, 
hogy még ez a viszonyulás is az élet malmára hajtsa a vizet? 

– Én régen intenzív osztályon kezdtem az orvosi pályámat,
 és akkor elfogadtam azt, 

hogy súlyos, halálközeli állapotokban behozott betegek esetében

 – mivel ilyen állapotban láttam meg őket először – 

a természet és az élet rendje, hogy ők most esetleg meghalnak. 

Mikor viszont szívsebésszé lettem, és élő, kétlábon járó,
 látszatra egészséges emberekként találkoztam először a betegeimmel,
 így már nem tudtam elfogadni a halált, 

nem tudtam elfogadni a műtéteim általi halált,
 és a mai napig sem tudok elfogadni egyetlenegy halált sem. 

Ezt nem tudom egy természetes állapotként kezelni. 
Az a nézet, illetve hozzáállás, hogy mikor az ember operál,
akkor az teljesen természetes, 

 hogy ennyi és ennyi ember meg fog halni, 
ez számomra abszolút tarthatatlan. 

Csak azzal tudom minimálisra csökkenteni a halálozást,

ha nem tekintem természetesnek egyetlen ember halálát sem. 

De annál inkább az életüket.